Olaszország nemcsak régi épüle- tekben gazdag. Bolognában példá- ul több mint hetven motorkerék- pár-gyártó üzem működött csak 1920 és 1950 között. A Morini márkanév sokaknak lehet ismerős. És a GD? Esetleg az MM?
Ebben a történetben annyi az M betűs név, mint pisztolygolyó egy western- filmben. Itt van mindjárt a főhős, Mario Mazzetti, aki a márkanevet adta. Aztán a társak, Morini, Massi és Mattei, akikkel céget alapított. Mario Mazzetti 1895. február 20-án szü- letett Bolognában. A hat gyerek közül ötnek volt M betűvel kezdődő keresztneve (Maria, Mario, Marcello, Marino, Margherita) a kivétel a legkisebb, Giuseppe. Mario az általános iskola elvégzése után dolgozni kezdett, és egy esti tanfolyamon tanult műszaki ismereteket, ahol hamar kitűnt kiváló kézügyességével. Hamarosan kapott egy jó állást a bolognai ajtó- és ablakgyárban, de meg sem szokhatta új munkahelyét, amikor Olaszország belépett a Nagy Háborúba, és Mariót behívták katonának. 1919 őszén szerelt le a bersaglieriktől, és a vasútnál helyezkedett el, ám három év múlva szocialista nézetei miatt elbocsátották. Ekkor már erős volt a motorok iránti érdeklődése, így amikor ajánlatot kapott egy új bolognai motorkerékpárgyártó vállalkozásnál, a GD-nél, gyorsan igent mondott. A Mario Ghirardi és Guido Dall’Oglio által alapított cég 125-ös kétütemű motorokat gyártott, amelyek hamarosan széles körben ismerté tették a márkát néhány versenysiker révén.
Mazzetti azonban összeakasztotta a bajuszt Dall’Oglio mérnökkel. Előállt egy módosított vezérlésű motor tervével, ami szerinte jobb volt az addig használtnál. Dall’Oglio – vesztére – nem így látta. Mazzetti kilépett. Kár, hogy nem hallgattak rá, mert a GD sokkal hosszabb fejezetet írhatott volna a motorkerékpárok történelemkönyvébe.
Mario Mazzetti önállósította magát. Ehhez kellett egy másik M betűs segítsége, aki nem volt más, mint a motorsport és a motorkerékpározás jövendőbeli fontos szereplője: Alfonso Morini.
Üvegházi primőr
Akkoriban Mario Mazzetti a Via Ca’Selvaticán lakott, ugyanabban a házban, ahol Alfonso Morini élt családjával. Alfonso apja kertész volt, a kertben állt egy üvegház, amelyet nem használtak. Mariónak megengedték, hogy műhelynek rendezze be az üvegházat, s ott építette első kétütemű motorját. Tesztpadként egy fatönk szolgált. Hamar összebarátkozott az ifjabb Alfonso Morinival, aki két évvel volt fiatalabb nála, és szintén szerelő, és persze motormániás, tagja az egyik helyi motorosklubnak, rendszeres induló a kisebb versenyeken. Látva a Mazzetti féle kétütemű meggyőző teljesítményét, Morini azonnal elindult befektetőket keresni. Mariónak volt némi tőkéje, de messze nem elég. Rövidesen elkészült az első motorkerékpár, amely Mario Mazzetti után az MM nevet kapta. Mai fogalmaink szerint inkább segédmotoros kerékpárnak kellene hívni, mert pedálokat tekerve lehetett indítani. A fekvőhengeres, kétfokozatú váltós blokkal szerelt géppel a helyi versenyeken azonnal legyőzték a GD motorosokat.
Alfonso Morini 1924 augusztusában részt vett a Cento Comuni nevű versenyen, amely 512 kilométeres távon zajlott. Féltávnál egy óra előnnyel vezet. Visszaúton, Bolognától 16 kilométerre gyújtásgondjai adódtak. Az augusztusi hőségben pedálozni kezdett, de bőrnadrágban és csizmában ezt nem lehetett sokáig bírni. Leintett egy teherautót, és a platóba kapaszkodva vontatta magát. Két kilométerrel Bologna előtt elengedte a kocsit, betekert a célba. Egy versenybíró azonban meglátta a trükközést, és idegen segítség igénybe vétele miatt a negyedik helyre sorolták vissza. Utóbb kiderült, hogy a mezőnynek az előre meghirdetettnél 20 kilométerrel többet kellett megtennie, mert Romagna tartományban sztrájk volt, emiatt elterelték a motorosokat egy kerülő útra. Ha ez nem történik, az MM az első!
Mivel a versenysikerek önmagukért beszéltek, Morini könnyedén talált pénzügyi befektetőket. Giuseppe Massi és sógora, Angelo Mattei lettek a kiválasztottak. Ők négyen, Mazzetti, Morini, Massi és Mattei fejenként 10 ezer lírával megalakították a Fabbrica di Motociclette Brevetto MM di Angelo Mattei & C. céget. Az üzemépület a Via Gallierán lévő régi, vakolatlan falú, kopott kövezetű istállóból alakult ki. Alaposan felújították a házat, új ablakokat, ajtókat szereltek be, padozattal látták el a helyiségeket. Külön teremben folyt a vázak összeállítása, a motorszerelés, a megmunkáló gépeket központi gépteremből transzmisszióval hajtották meg. A készre szerelés kezdetben három hosszú asztalon folyt, egyszerre tehát csupán három gépen tudtak dolgozni a szerelők. Mazzetti dolga lett a tervezés, a fejlesztés és a gyártás, Morini feladata az eladás, a propaganda és a versenyzés.
A 125-ös kategóriában egyébként nagy volt a tolakodás Olaszországban, mert a szabályok szerint nem kellett rájuk rendszámot tenni és adót fizetni a tulajdonosoknak. Az MM három 125-öst kínált: a Turismót, a Sportot és a Corsát, utóbbival versenyezni is lehetett.
Az MM ebben az időszakban szinte legyőzhetetlennek bizonyult. Két motorjuk indult 1925 augusztusában a Milánó-Nápoly versenyen, ahol 877 kilométer volt a táv. Az első két helyen végeztek, két óra előnnyel! A bolognai Amadeo Tigli 1926-ban megnyerte az olasz bajnokság 125-ös kategóriáját, mögötte Alfonso Morini lett a második. 1927-ben Tigli ismét bajnok, 1928-ban pedig Enrico Marianié lett a büszke cím. Alfonso Morini győzött 1927-ben a monzai Nemzetek Nagydíján, és Tiglivel együtt összesen hét sebességi világrekordot állítottak fel. Az MM-ek annyira gyorsak és jól kezelhetők voltak, hogy még a 175-ös géposztályban is eséllyel tudtak versenyezni.
Morini levelei
Azt szokták mondani, két dudás nehezen fér meg egy csárdában, és ez négy dudás esetében duplán igaz. Az igazgatói jogokat gyakorló Giuseppe Massi és Angelo Mattei kilépése 1928-ban történt, helyükre egy nem M betűs partner, Antonio Salvia ügyvéd lépett be a céghez.
Ebben az időben történt, hogy az Olasz Királyi Motorkerékpáros Szövetség megszüntette a 125-ös kategóriát, és helyette a 175-öst hozta be. Azoknak a cégeknek, amelyek nem rendelkeztek ilyen motorral, sürgősen lépniük kellett. Mazzetti kézen fekvő módon a125-öst alakította át, de közben megkezdte egy teljesen új, négyütemű, felülszelepelt motor tervezését. Ritka eset, hogy valaki, aki a kétüteműekkel sikert ér el, a teljesen más megközelítést igénylő négyütemű motorok terén szintén nagyot alkosson. Mazzetti a kivételek közé tartozik. 1929-ben már tesztelték az új, felülszelepelt 175-öst, amely egy- vagy kétkipufogós változatban készült. A motorkerékpárok bíborvörös színűek, krómozott vagy festett benzintartállyal, mágnesgyújtással, Amal karburátorral és Veglia kilométerórával hagyták el a gyárat. 1930 januárjában kihozták az oldalt szelepelt 350-es változatot, amelyet húsz éven át használt a bolognai tartományi rendőrség.
A négyütemű 175-ös folytatni tudta a kétütemű 125-ösök versenysikereit, és itt ki kell emelni a Luigi Bonazzi által 1933-ban elért sebességi világrekordot és Dorino Serafini bajnoki címét.
A harmincas évek derekára a vállalat sokat fejlődött. Átkeresztelték a Fabbrica Italiana Motocicli MM della Salvia & C. névre, és tágasabb, megfelelőbb üzemcsarnokokba költöztek. A tulajdonosok elégedettek voltak. Ahogy Nuncia Manicardi írja az MM márka történetét feldolgozó alapos könyvében (MM vuol dire Mario Mazzetti), a harmincas évek közepén Olaszországban az emberek havi 1000 lírás fizetésről álmodtak. Mazzetti és két társa fejenként havi 1600 lírát vettek ki fizetésként. A munkáslétszám megközelítette a százat, és tulajdonképpen nem tudtak annyit gyártani, amennyit a piac el ne nyelt volna. Más kérdés, hogy havi ezer gépnél több soha nem hagyta el a Dionisio Calvart utcában lévő üzemet. Ennek fő oka, hogy nem kaptak állami megrendeléseket, mint a Moto Guzzi vagy a Gilera, mivel Salvia liberális, Mazzetti és Morini pedig szocialista volt. Egyikük sem szimpatizált Mussolini rendszerével.
Alfonso Morini 1937-ben kilépett az MM cégből. Nem egészen önszántából távozott, kényszerítették rá. Az okokat nem ismerjük pontosan, valószínűleg mentalitásbeli nézeteltérések voltak a háttérben. Luigi Bonazzi visszaemlékezése talán megvilágítja a dolgot. „Ha Morininek személyes levelet kellett küldenie, elment az adminisztrációhoz, és postára adatta. Mazetti, ha a saját levelét akarta elküldeni, elment az adminisztrációhoz, vett egy bélyeget, és felragasztotta”. Morini kapott 25 ezer lírát és egy 500 köbcentis MM motorkerékpárt. Az elválás nem vezetett háborúhoz, Morini és Mazzetti között megmaradt a baráti viszony. A feszültség inkább Salvia ügyvéd és Morini között volt. Morini magával vitt egy 175-ös MM versenygépet is, annak felhasználásával, illetve DKW mintára készült motorokkal indult a Moto Morini márka története.
A vége mindig szomorú
Szerencsétlen véletlen, hogy az MM gyár közel esett a bolognai pályaudvarhoz, így amikor 1944. október 12-án az amerikai légierő a vasúti csomópontot bombázta, az MM gyár megsemmisült, akárcsak Bologna lakóházainak 70 százaléka.
A háború után a két, összesen 1600 négyzetméteres csarnokból egyet tudtak újjáépíteni. Szerencsére megmaradt a jó kapcsolat a bolognai rendőrséggel, az ő megrendeléseik juttatták életmentő bevételhez Mazzetti és Salvia vállalkozását.
1946 novemberében a Milánói Autószalonon bemutatták az új 250-es, felülvezérelt (OHC) egyhengerest. Ez 2,5 litert fogyasztott 100 kilométerenként, ami a benzinszegény időkben adunak számított. Könnyűfém hengerrel, hidraulikus csillapítású első teleszkóppal és bakteleszkópos hátsó rugózással szerelték. Olyan gyors volt, hogy bírta a tempót az 500-as Gilera Saturnóval, és az 500-as Moto Guzzikat is meg lehetett vele alázni országúton. Hamarosan követte egy közel 150 km/h sebességre képes 350-es változat. Guerrino Malossi (egy újabb történelmi név) 1950-ben egy 250-essel megnyerte az 1400 kilométeres Milánó-Taranto versenyt.
Bármennyire jó és korát megelőző volt a 250-es és a 350-es, a háború utáni szegénységben egy olcsó, kétütemű, 125-ös modellre lett volna szükség. Mazzetti túl későn, csak 1954-ben jelentkezett vele. De nem ez okozta az MM bukását. Változott a világ. Új versenytársak érkeztek, Mazzetti és Selvia a régi idők emberei voltak, nem tudtak alkalmazkodni a háború utáni korszak kihívásaihoz. Selvia 1950-ben bekövetkezett halála után Mazzetti egyedül maradt, de képtelen volt megbirkózni egyszerre a gyártási és az értékesítési feladatokkal. Az új társ, Marco Capelli sem hozott megváltást.
A végjátékra Mazzetti veje, a család történetének őrzője így emlékezett: „1957-ben már nem Mario Mazzetié volt az MM. Elzálogosította egy banknál, hogy ki tudja fizetni Selvia örököseit. És a banktól ki vette meg? Alfonso Morini! Olyannyira büszke volt, hogy ment és eldicsekedett Giuseppe Bonerának: – Én lettem az MM tulajdonosa! Bonera pedig azt válaszolta: – Nem, te nem vagy az MM tulajdonosa. Csak vettél az MM-ből néhány falat. Az MM jóval több volt.”
Imolai szállítmány
Az itt látható 175-ös MM Kapinya Mária és Roberto Finessi attalai gyűjteményéhez tartozik. Egy barátjuk árusította restaurált, jelenlegi állapotában két éve Imolában a veteránbörzén. „Segítettünk odafuvarozni az autószállítónkkal. Már az első pillanatban megtetszett. Reménykedtünk benne, hogy senki nem veszi meg azért a sok euróért, amit kért érte. Végül valóban nem vette meg senki, de az árból nekünk sem engedett egy centesimót sem.”
Írta: Ocskay Zoltán Fotók: Papp Zoltán
