Sokszor halljuk, hogy nincs utánpótlása az igazi kézműves munkát igénylő szakmáknak. Erre azonban a Fém Harkály Kft. műhelyében rácáfoltak. Ha hiszik, ha nem, több olyan fiatallal is találkoztunk, akik éppúgy élnek-halnak a rozsdás autókért, mint ahogyan az öreg szakik tették évtizedekkel ezelőtt.
Írta: Mihályi Csaba, Fotók: Szabó-Jilek Ádám
Nem mindennapi vacsorameghívást kaptunk egy veteránkarosszérialakatos-műhelybe. Érkezésünkkor már egy szélesítésre váró 850-es Fiat, egy Ford Taunus P7 Coupé karosszéria és két angolkerék között terített asztal várt minket. A grillhúst a tulajdonos, Soós Károly a műhely előtt frissen sütötte, így volt időnk bemutatkozni egymásnak a karosszérialakatos- és a mellette lévő összeszerelő műhelyben dolgozó fiatal srácokkal. A rangidős már hetedik éve koptatja a műhelyt, két év tanulóviszony után öt éve alkalmazásban van, de van, aki még csak a szakmai gyakorlatát tölti. Mint megtudtam, nem ritka az ilyen összejövetel, hiszen a csapat minden hétfőn együtt reggelizik és havonta egy közös vacsorával ünneplik meg, hogy egy újabb havi munkát zártak le. Még csak pár percet töltöttem a műhelyben, de máris imádtam.
Közben megérkezett a főnök a hússal, és már mesélte is, hogy a rákospalotai családi ház hátsó udvarában lévő műhelyt a szülei építették, hogy a szomszédban délutánonként fusizó karosszérialakatos mesternek bérbe adják. Ez természetesen maga volt a mennyország egy 13 éves gyereknek. „Alig vártam, hogy hazaérjek az iskolából, ledobtam a táskámat és mentem a műhelybe“ – nevet Soós Károly, aki szépen ott is ragadt és kitanulta a szakmát. Majd egy időre hűtlen lett a műhelyhez, több más karosszériásnál csiszolta a tudását, mígnem 1996-ban viszszatért és átvette a műhely vezetését. Az első fordulat tizenkét évvel később állt be, amikor a két legnagyobb partnerük csődbe ment, így munka hiányában az alkalmazottakat is el kellett engedni. Viszont ekkor már egyre nőtt az igény a veteránautókra, így Soós először egyedül vágott bele, majd a korábbról ismert szakemberek nyugdíj mellett besegítettek neki. Amikor ők is kikoptak, szembesült a ténnyel, hogy nincs igazán utánpótlása a szakmának. Ha pedig nincs olyan fiatal, akit felvehetne, akkor, gondolta, kineveli őket. Megkereste a Bánki Donát Technikumot, ahonnan először szakmai gyakorlatra jöttek hozzá srácok, majd akadt olyan is, aki itt ragadt.
„Nem mindnekinek fekszik a veterán autók felújítása – mondja Soós. – volt olyan srác, aki az első napon megkérdezte a társától, hogy te szeretsz rozsdás autókon dolgozni? Neki ez a munka nem jött be.“
Másnak azonban igen. Jelenleg a karoszszérialakatos műhelyben a főnökön kívül két fiatal, Zsolt és Dávid dolgoznak, míg a mellette lévő összeszerelő műhelyben Dominik és Vendel. Illetve van még egy tanuló is, Kálmán, akinek a története az egyik legérdekesebb. Ő kicsi korában egy doboz csavart kapott ajándékba, amiket először nem értett, de amint rájött, hogy az anyát rá lehet tekerni a csavarra, mindent összeszerelt velük.
Na de milyen tanulókkal és olyan fiatalokkal együtt dolgozni, akik a főnöknek simán a gyerekei lehetnének? „Jó“ – érkezik a gyors válasz, amit azért az asztal körül ülő fiatal kollégák megmosolyognak. „Van úgy, hogy egy dolgot többször kell elmondani nekik. Ma például négyszer szóltam, hogy álljanak arrébb az udvaron, hogy amikor jöttök, beférjetek. De lehet, hogy fiatalon én is ilyen voltam.“
Na és mi van, ha valaki hibázik, mert ebben a szakmában, főleg, amikor kézműves munkát végez az ember, nem nehéz valamit elbaltázni. „Nézd, inas koromban én is felgyújtottam egy autót, amire a főnököm csak annyit mondott, hogy fiam, jegyezd meg, amelyik karosszérialakatos nem gyújt fel egy autót, az nem is igazi karosszérialakatos.“
Persze azonnal ráugrottam a témára és a srácoknak szegeztem a kérdést, ők már igazi karosszérialakatosok-e, vagyis gyújtottak-e fel autót? „Ááá neeem…. De a műhelyt egyszer majdnem“ – nevetnek, de mint megtudom, azért végül nem okoztak olyan nagy tüzet.
„Teljesen természetes, ha valaki hibázik – veszi vissza a szót Soós. – Nem olyan régen legyártottunk egy bal oldali alkatrészt, amiből kellett volna készíteni egy jobbost. Szerinted hány balosat csináltam? Hármat!“ – nevet. Már nem az első sztorit hallom vacsora közben, aminek általában nevetés a vége. Itt mindig ilyen jó a hangulat? – kérdezem, amire egyszerre vágják rá a választ: „Itt? Mindig.“
Talán ez a jó hangulat az, ami a legjobban megfogott a műhelyben, hiszen egy szakma megszeretéséhez ez a fajta hangulat az egyik legfontosabb.
Persze az inasoknak itt is át kell esni a betanulás rázós folyamatán. Emlékszem, én rettenetesen utáltam a tanműhelyben kalapácsot reszelni. Ez most is megvan, csak éppen steklit, hivatalos nevén alátartó vasat készítenek.
„Volt olyan tanulónk, akin láttuk, hogy már nem bírja tovább a reszelést, akkor adtunk neki más munkát, de végül ráérzett az alakítás szépségére és a végén nagyon szép munkadarabot készített.“
Ha már a szerszámoknál tartunk, a karoszszérialakatos számára a kalapács szent dolog. Mindenkinek saját kalapácsa van a műhelyben, egymáséhoz nem nyúlnak, sőt, nem is nagyon tudnak mással dolgozni. „Nincs két egyforma – állítják. – Más a súlya, a nyele, a fogása…“ A közelmúltban történt, hogy letört a sarka az egyik kalapács fejének, amelyet ezek után nyugdíjaztak és otthon, ha nem is vitrinben, de valami díszhelyen lesz kiállítva. Bennem felmerült, hogy nem lenne-e egyszerűbb kijavítani a kalapácsfejet, de hát az, mint megtudtam „hullagyalázás“ lenne.
A vidámság mellett igen komoly munka is zajlik a műhelyben, hiszen például a már említett 850-es Fiatra ők maguk tervezték és gyártják a sárvédőszélesítést, amelyet Zsolt büszkén mutatott be; mit terveztek ők, milyen javaslatuk volt a megrendelőnek, hogy még jobban nézzen ki, és hogy mit kell még csinálni vele, hogy szép egyenesen fusson az éle.
Aztán visszatérünk a sztorikhoz, amiből kifogyhatatlan a csapat, és minél tovább hallgatom őket, annál inkább kedvem támad beállni inasnak. „Gyere, az angolkereket szerintem pár hónap alatt megtanulod“ – mondja a főnök. „Persze, segítünk – invitálnak a többiek is – De tényleg!“
Hát ezt még meggondolom, de azért ezek után ne mondja nekem senki, hogy nincs utánpótlása a szakmának, csak megfelelő környezetet kell teremteni hozzá.
