Két emberöltővel ezelőtt, 1970 táján ez volt a középiskolás korú fiúk álma.
Tehát a siheder fiúk álma, 1970. Lehet saj¬nálkozni, kedves egy emberöltőn belü¬li olvasók, hogy ennyire olcsón adtuk annak idején az álmainkat, de itt idézem az Autó-Motor néhai főszerkesztőjét, a legendás autómérnököt, dr. Nádasi Antalt, aki szerint „a legrosszabb autó is sokkal jobb, mint a villamos”.
Érvényes ez a szovjet segédmotorra is, főleg, ha az ember gyereke még csak 15 éves, és szabad idejében addig legfeljebb kerékpárkormányok fogantyúit markolászhatta. Szóval egy kis kerekű Riga 1970 magasságában álommotor volt, tessék beletörődni. Túl nagy konkurenciával nem kellett megküzdenie ezért a státusért, volt még a Komar 2 és a Simson Star/Schwalbe, de a Simsonok másik ligában fociztak, ami a vételárban is megjelent.
Kétségtelen, hamar rossz imázs alakult ki a Riga 4-ről, és ebben közrejátszott, hogy jóval több érkezett belőle, mint a 3-asból, tehát szélesebb körben használták. Ennél fontosabb mentség az alkatrészellátás, helyesebben szólva az alkatrész-elnemlátás. Amikor egy kiállításon 1969-ben bemutatták az új modellt, a Rigákat Magyarországra hozó szovjet külkereskedelmi vállalat főtanácsos-helyettese – jegyezzük meg a nevét, mert KGST-rekorder hazudozó lehetett –, bizonyos Gosztyenyin, azt mondta az okvetetlenkedő újságírónak, hogy kellő mennyiségben szállítanak majd alkatrészeket.
Na, most vagy a sajtókatona értett félre valamit, vagy a helyettes főtanácsos indította a napot számára szokatlan mennyiségű vodkával, de 1972-ig gyakorlatilag egy csavart sem hoztak Riga 4-hez a magyar márkaszervizeknek, amelyek aztán így kénytelenek voltak ötletelni. Mert, ha az embernek elromlik a motorja, beviszi a szervizbe, ott megcsinálják, és motorozik tovább, annak nem keletkezik túl sok lenyomata az emlékezetben.
Nem állítom, hogy alkatrészhiány miatt ment csak 514 kilométert ez a Riga 4. Talán egy betegség tartotta távol tőle első gazdáját, talán átváltott nagymotorra, esetleg – hogy a magam példájából induljak ki – olyan sok volt az intő az ellenőrzőjében, hogy a szülei eltiltották a motorozástól. Aligha tudjuk meg.
A legutóbbi ezredfordulóig gondosan konzerválva várhatta az idő múlását egy száraz garázs mélyén. Akkor megvette egy kismotorok felújításával, adásvételével foglalkozó család, ők adták el később annak a német motorkerékpár-gyűjtőnek, aki most áruba bocsátotta. Mert nem vitte haza, inkább elhelyezte egy magyarországi ismerősénél. Átmenetileg.
Ott dekkolt a Riga majd újabb két évtizedet, ami történelmi mértékkel valóban csak átmenet. Legutóbbi tulajdonosváltásának helyszíne a dunaharaszti Old Motors börze volt, ahol kis kerekű hősünk 290 ezer forintos árcédulával kezdte a napot. Miért kell egy motort a reális ár duplájáért kínálni? – tette fel a többek által helyeselt kérdést valaki.
Én persze erre azt mondtam volna, ugyan, számoljuk már ki, mennyibe fájna egy lepukkant Riga 4-est restaurálni. Ha csak a homokfúvás, a festés, a krómozás, a gumik és a szokásos kopóalkatrészek költségét összeadjuk, fölé kerülünk a kétszázezernek, és akkor még nem költöttünk a motorra, illetve a hiányzó alkatrészek pótlására, nem anyáztunk a krómozónál az elkeveredett alkatrészek, a műhelyben a drága, de beépíthetetlen új dugattyú és a hatodik céldátumot is derűs mosollyal hanyagoló fényező miatt.
Miközben az eredmény egy, az eredetihez nagyon hasonló, annál általában szebb, részleteit illetően pedig megkérdőjelezhető kismotor. Ezzel szemben áll egy alig használt, gyári festésű és kivitelű, igazi gyűjteményi darab, ami vihető.
Hiába a vaslogika, nem alakultak ki tömegjelenetek a Riga körül a börzén, de érkezett egy érdeklődő, és tett egy 50 százalék körüli, bátor ajánlatot.
Telefonos alku következett, a németországi tulajdonos hosszú és kimerítő állásháborúba bocsátkozott, majd végül az eredeti ár kétharmadára rábólintott. 190 ezer forintért igazán alkalmi vétel szerintem egy 514 kilométert futott Riga 4, és jó társaságba került: egy 87 kilométert futott Riga 16 mellé. Mivel 15 éve 50 ezerért vették a 4-est, a befektetés még akkor is előnyösnek nevezhető, ha tudjuk, hogy az utóbbi tizenkét évben a forint értéke megfeleződött.
Szöveg és kép: Ocskay Zoltán
