Balassagyarmaton különös, jellegzetes formájú oldalkocsikat készített egy sokoldalú, leginkább fémszobrásznak nevezhető mester. Egyik műve a dömsödi motorkerékpár-múzeumban látható.
Ennyi haszna volt a gazdaságilag alultervezett demokráciának. Kevesen engedhették meg maguknak az elhízás luxusát, meg kisebbek is lehettek a népek az ötvenes években, mert könnyedén befértek egy ilyen oldalkocsiba, tudtak benne mosolyogva utazni. Ahogy az akcelerációt elnézem, lassan már középtermetűnek sem számítok a 178 centimmel, de alig sikerül bepréselni magam a csónak szűk kivágásába. Ha meg már benne vagyok, akár egy kajakos, csípőtől felfelé szabadon van a testem. Szerencsére nem megyünk sehová, az üléspróbával véget ér az almazöld TL-hez kötött oldalkocsi tesztje.
Balassagyarmaton, a Pannonia Motorkerékpár-múzeumban láttam először ezt a fogatot, kölcsönben volt ott, a tulajdonos, Kovács Gyula nagylelkűségének köszönhetően. Nem lehetett lefotózni, mert a múzeumi tér szűk, kivinni meg csak hosszas szerelés után tudtuk volna, így kivártam, amíg hazatér Dömsödre. Volt közben egy kis szerviz, az egyik múzeumlátogató csemete kipróbálta az ülést, és a kiszállásnál a plexibe kapaszkodott…
Azért volt Balassagyarmaton az oldalkocsis TL, mert ott készült. Mármint az oldalkocsi. Lengyel Károly (1919 – 1995) lakatosmester alkotása, az ötvenes években vagy kéttucatnyi került forgalomba. A Veterán régi olvasói még emlékezhetnek rá, a 2001. áprilisi számunkban a Családi Album rovatban bemutattuk a mester néhány alkotását.
A nevezetes ötvenes években, amikor a dolgozók pártja úgy gondolta, hogy a dolgozók ne verjék költségekbe magukat autótartással, a mobilitásra vágyók számára a motorkerékpár lett a választás. Az állami gondoskodás odáig nem terjedt, hogy a nagy elvonás helyére afféle pótszernek oldalkocsikat gyártsanak a meglévő és a sorozatban készülő motorokhoz, erre csak 1958 után került sor Vácott, addig, aki oldalkocsit akart, ment ahhoz a néhány kisiparoshoz, aki elég bátor és leleményes volt, hogy ilyen kalandba bocsátkozzon. Budapesten a Jankovits fivérek és a Szentesi cég voltak a legismertebbek, és vidéken is akadtak, akik megpróbálkoztak a műfajjal.
Lengyel Károly maga tervezte az oldalkocsikat és saját maga készítette őket, egyedül. Csak a krómozást adta ki, és mivel esztergapadja nem volt, a keréktengelyeket gyártatta ismerősével, a jól felszerelt gépműhellyel rendelkező Horváth János mesterrel.
Mint Lengyel Károly leánya, Anna néhány évvel ezelőtt egy interjúban elmondta Szakács Lászlónak, a Pannonia Motorkerékpár-múzeum alapítójának és életben tartójának, édesapja gondosan megtervezte, lerajzolta valamennyi oldalkocsiját. Nem készített két egyformát. Ha valaki mégis azzal kereste fel, hogy pont olyat szeretne, mint amilyet valahol látott, akkor is kitalált egy apró eltérést a díszítésben, a karfán vagy másutt. Évente 3-4 darab készült, 5-6 ezer forint közötti összegért, ami abban az időben egy Csepel vagy Pannónia árának harmadát jelentette.
Az alkotás hagyomány a Lengyel családban. Az idősebb Lengyel Károly vasutasként dolgozott, de szobrászkodott is, egyik művét a balassagyarmati vasútállomás előtt állították fel. Ifjabb Lengyel Károly négy mesterséget űzött: lakatos, bádogos, hegesztő és vízvezeték-szerelő szakképesítéssel rendelkezett. Rendkívül alapos és precíz ember volt, műhelyét és munkáit egyaránt rend és átgondoltság jellemezte. Nem vett semmit félvállról, nem csinált semmit félszívvel. Felesége is részt vett az oldalkocsigyártásban, ő volt az anyagbeszerző és a könyvelő, de a kárpitvarrás ugyancsak rá maradt, a család öreg, gyönyörű, ám alkalmatlan Singer varrógépével kínlódva.
Az első rendelés 1950-ben érkezett, az utolsó az 1956 utáni évek valamelyikében. 1959-ben Lengyel Károly „visszaadta az ipart”, elege lett az állandó anyaghiányból, az adóhatóság vegzatúrájából, meg addigra felfutott a váci oldalkocsi-gyártás, nagy lett a konkurencia. Vállalati dolgozóvá „avanzsált”, kevesebb önállósággal, viszont több nyugalommal.
Az oldalkocsi-vásárlók között volt kalaposmester és pap, kistermelő és túrázni szerető tanár egyaránt. Lengyel Anna szerint valamennyien boldogan és elégedetten vitték el az új oldalkocsival szerelt motorkerékpárjukat, és még évek múltán is vissza-visszatértek köszönetet mondani a mesternek.
A hajdani használók egyike sem él már, az oldalkocsik története a múltba vész. A dömsödi kollekcióban lévő oldalkocsi alvázába ütött NA-08-64 rendszám jelzi, hogy 1958 után még használatban volt, amit megerősít az Esti Hírlap (hol van már az Esti Hírlap is?) 1963. október 22-i cikke, mely szerint „szabálytalanul előzött Benedek Emil NA-08-64 rendszámú motorkerékpárjával, és a XVI. kerület, Csömöri út és Bártfa utca kereszteződésénél, és összeütközött Csilling Béla kerékpárjával”. A hír a Vigyázzatok, emberek! című rovatban jelent meg.
Alkalomadtán elmeséltem Szakács Lászlónak, mit tapasztaltam, milyen nehezen tudtam beülni a Lengyel oldalkocsi csónakjába. Azt felelte, a Messerschmitt Bf 109-ről is mondják, hogy szűk a pilótafülkéje. Egy mai pilóta beült, és ő inkább úgy érezte, hogy stimmel, mint a jó kesztyű a kézre.
Írta és fotók: Ocskay Zoltán
