„Játszani csak komolyan és belefelejtkezve érdemes. Úgy, hogy arról is elfelejtkezünk, hogy épp játszunk, mert annyira komolyan vesszük. És ettől a komolyságtól magunk is meglepődünk…”
– hangzik el Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában.
Pénteken Balaton-felvidéki túrával kezdtünk, szombat délelőtt pedig ismét a már megszokott Tagore sétányé volt a főszerep, felsorakozott a Concours d’Elegance mezőnye. Ez a főszerep úgy 11 óráig tartott, amelynek oka az időjárásban keresendő. Ha ugyanis önmagában csak hideg van, akkor azt egy pulóverrel meg lehet oldani, ha esik az eső, kéznél van az esőkabát és az esernyő, a hideg szél ellen védelmet nyújtanak a különböző dzsekik, sapkák, viszont ha mindezt egyszerre kapja a nyakába egy veteránjármű-kiállítás mezőnye, logikus döntés a rendezvény mélygarázsba költöztetése. Miután az autók másodszor is elfoglalták a helyüket, a résztvevőkön, a mélygarázsba is betérő szép számú közönségen és a szervezőkön egyaránt egy olyan jókedvű, pozitív hangulat lett úrrá, amelyet érezve biztosított volt a nap sikere. Senki sem a különböző okokból távol maradó résztvevők miatt sopánkodott, hanem mindenki a jelenlévőknek örült. Igaz, egy mélygarázs kevésbé nevezhető romantikus gondolatokat ébresztő helyszínnek, de kihoztuk belőle a maximumot. A Tanú című film magyarnarancs-jelenete jutott eszembe, amelyben kicsit sárgább, kicsit savanyúbb volt a narancs helyett feltálalt citrom, de a miénk. A mélygarázs is kicsit porosabb, kicsit sötétebb, kicsit zordabb volt a sétánynál, de ezen a napon a miénk volt. És a szokatlan helyszínt feledtetve Karotta és Mihályi Csaba segítségével lelkesen meséltek a járművek tulajdonosai az érdeklődő és hasonlóan lelkes közönségnek veterán autóik látható és rejtett titkairól. Délutánra pedig már minden résztvevő azt is elfelejtette, hogy odafönt enyhe télre emlékeztető körülmények uralkodtak.
Másnap, azaz vasárnap délelőtt aztán minden másképp alakult, ugyancsak úgy 11 óráig. A különbség csak az volt, hogy az előző napinál hidegebb volt, az eső jobban esett, a szél pedig erősebben fújt. A mezőny és a BYD bemutatóflottája a Vitorlás téren sorakozott fel, és megmutattuk, hogy az autóink nem cukorból készültek. Becsületére legyen mondva minden résztvevőnek, hogy dacolva a körülményekkel mindenki megvárta az eredményhirdetést, azok is, akiknek az autója még csak tetővel sem rendelkezett. Lukács Zsolt 1923-as Salmsonjában, Bánsági Zoltán és felesége az 1950-es Fiat Topolinóban áztak bőrig, Fülöp István az 1935-ös Adler Sport roadsterével már számos rendezvényen bizonyított. Roman Sturdik 1937-ből származó Praga Lady Cabrioletje pedig olyan simán és csendesen működött, hogy a rendezvény főszponzorát, a BYD képviselőjét is megtévesztette, gondolván, hogy a Szlovákiából érkezett, gyönyörűen restaurált Praga is elektromos motort kapott. Ettől a gondolattól kirázott minket a hideg, de ha már itt tartunk, meg kell említeni Hideg Árpádot, aki példát mutatva minden veteránosnak, szombaton és vasárnap egyaránt saját kerekein hozta Keszthelyről az 1936-ban gyártott Adler Trumpf Juniort, négyszer megtéve a 68 kilométeres távot. Ha a távolságot és a veteránnal megtett utat értékeljük, Simon László és az AWZ P70-es Sopron–Balatonfüred útja is elismerésre méltó, két hengerrel, alig 700 köbcentiméterrel, 20 lóerővel.
Az idei Concours d’Elegance amerikaiautó-kínálata igaz, szűk volt, de a kis létszámot pótolta a megjelent néhány darab különlegessége. Itt volt egy Magyarországon még sosem látott Stutz Blackhawk 1975-ből. A Buick Super Eight pedig arról híres, hogy bár nyolchengeres, de az amerikai átlagtól eltérően nem V alakban, hanem sorban helyezkednek el a hengerei. Még különlegesebb a Chevrolet Corvair motorja, amelynek adatai akár egy Porschéról is szólhatnának, hiszen léghűtéses, bokszerelrendezésű, hathengeres motorja az autó hátuljában dolgozik. Megjelenésekor, 1960-ban Amerikában nem is tudták komolyan venni, emiatt pályafutása meglehetősen rövidre sikerült. Ennek a példánynak a tulajdonosa, Wayne Uhl ma már Magyarországot tekinti második hazájának és rendszeres résztvevője a hazai veterán járműves megmozdulásoknak.
A Balatonfüred Concours d’Elegance újszerű és közönségkedvenc kezdeményezése két-két évente változó kategória, idén a japán autóipar ikonjain és a versenykocsikon volt a hangsúly. Együléses monoposto versenyautó és a rali-világ néhány legszebb darabja jelent meg a Vitorlás téren. Előbbit Schlosser Zoltán hozta Sopronból, a VW Bogár-alapokra épült kis versenyautókkal hatalmas csatákat vívtak az 1960-as években Sopron utcáin is. Olyan hírességek kezdték a pályafutásukat a Formula Vee-nek nevezett versenyrendszerben, mint Niki Lauda, akinek eredeti aláírását büszkén mutatta Zoltán egy, a bemutatott versenyautóval azonos versenygép fotóján. A rali három rendkívüli darabja is ott sorakozott a Balaton-parton. Kivételes ritkaság, talán a világon egyedüli az FSO Polonez 2000 Rally típusa, amelynek kalandos életéről Kanyik Antal mesélt. Ezt az autót az 1980‑as években itt, Magyarországon építették a lengyel autóból, majd elveszettnek hitték, később megkerült, szó szerint egy fészer aljából, és az eredeti kocsi alkatrészeinek a felkutatása után gyakorlatilag visszaállították egykori állapotára. A legendás Zebra pedig nem szorul különösebb bemutatásra, Škoda 130 RS, amely már önmagában nagy ritkaság, a néhány tucat legyártott versenyautóból ez a 37. sorszámú autó. Ezzel a kocsival indult a Magyar Rallye Bajnokságban Balatoni Mihály és Sándor István 1978-ban, és értek el a 4-es géposztályban második helyezést. A két abszolút eredeti rali-versenyautóautó mellett nem kevésbé értékes Takács Tibor replikája. Az alapjárműként is az egyik legaranyosabb kisautó, a Mini Cooper átépített változata a Monte-Carlo Rallye fénykorát idézte, a CRX89B rendszámú, eredeti versenyautó egykori versenyzője, Rauno Aaltonen nagy elismeréssel illette Takács Tibor munkáját.
Külön fejezetet érdemel két zseniális kis versenyautó, a már említett Fiat Topolino és a Salmson. Előbbi egy Fiat 500 Topolino alapjaira épülő, kifejezetten a Mille Miglia versenyére épített egyedi Barchetta. A Salmson VAL 3 GP az autóversenyzés hőskorát idézte, az 1920-as években épített versenypályák hiányában többnyire még városok között, földes, jobb esetben köves utakon bonyolították le a versenyeket, a versenyző vitte magával a szerelőt. Bátorság, elhivatottság, sőt fanatizmus kellett egy ilyen versenyautóval a több száz kilométeres verseny teljesítéséhez. Lukács Zsoltban mindez megvan, a Salmsonnal részt vett a Le Mans-i pálya 100 éves jubileumi ünnepségén és retróversenyén 2023‑ban, ráadásul a hosszabb, 13,4 kilométeres hitelesített nagy körön mutathatták meg, mit tud a százéves technika.
A díjazottak listáját ide, a rendezvény honlapjára kattintva lehet megtekinteni.
