Az évszázad üzleteként elhíresült, nagyszabású licencszerződés keretein belül a szovjet autóipar már több mint egy éve ontotta a VAZ 2101 Zsigulikat, amikor felmerült a modellválaszték bővítésének igénye.
Írta: Rónai Márton Fotók: Papp Zoltán, archív
A Fiat kombi változatát, a 124 Familiarét 1971-ben kezdte átkonstruálni a gyár, és év végére el is készült az első kombi modell, a VAZ 2102 Universal próbasorozata. Az új Zsiguli kombiból 1971. decemberében alig 600 darabot raktak össze, így sorozatgyártásról 1972-től beszélhetünk. Ezekből a 71-es autókból mindösszesen két fennmaradt példányról van tudomásunk, mindkettő orosz gyűjtemény részét képezi. A 2102-es darabszámáról annyit azért nem árt megjegyeznünk, hogy a szedán modellek töredéke, mindösszesen 700.000 autó készült a tizenöt éves gyártási periódus alatt. Az utolsó, szintén értékesnek mondható darabok 1986 februárjában hagyták el a gyártósort. Csakúgy, mint minden más gyártmánynál, itt is igaz a kombi modellek jóval nagyobb igénybevétele és halálozási aránya, az esetek többségében kőkemény igavonó munkásságának köszönhetően. Éppen ezért a fennmaradt, jó karban lévő példányok értéke orrhosszal megelőzte szedán testvéreit.
Hazánkban először az 1972-es őszi BNV-n mutatkozott be a kombi, de a birtoklás lehetőségére még jó fél évet kellett várni. Az első kombik 1973. áprilisában kerültek forgalomba IY forgalmi rendszámmal, ezekből csupán ötven körüli darabszámról meséltek az egykori Merkur-dolgozók, az első nagyobb mennyiség UB-UC kombinációval lepte el a hazai utakat. Jellemzően fehér, piros, meggybordó, óceánkék, szürke és méregzöld színekben. Ezek látványa már tizenéves fejjel is megfogta benzingőzzel átitatott tekintetem, már-már aggódva figyeltem a cirill feliratos puttonyosok gyors eltűnését. Gyógyíthatatlan gyűjtőszenvedélyem kialakulásához nagyban hozzájárult az akkor már tizenöt éves, 1973-as családi bordó kombi végérvényes pusztulása, melyben természetesen a korróziónak volt elsődleges szerepe. Persze hamar kiderült, hogy az 1987-es, utolsó szériás 1200s mint utód, műszakilag a nyomába sem ér szegény agyondolgoztatott bordó kombinak, de hát ez az élet rendje…
Sokáig nyomasztott az ódon színű és állapotú jármű távozása. Már akkor elhatároztam, így vagy úgy, szert teszek ilyen autóra, erre azonban még jócskán kellett várni. Lada-Zsiguli gyűjteményem kialakítása huszonöt évvel ezelőtt kezdődött, akkor még ezeket az autókat rendeltetésszerűen használtam. Persze jó állapotú ezerkettes kombit venni nem lehetett, a kocka drága volt, és mellesleg amúgy sem vágytam úgy rá; végül sikerült egy 1975-ös, első tulajos vidéki autót vásárolni, amelyet relatív hosszan használtam a mindennapokban és később veteránstátuszba helyeztem át. Az évjárattal azonban csak nem voltam elégedett, mint igazi megszállott veterános, kifinomult orral, vadászkopóként kutattam a hőn áhított emléket. Következő „áldozatom” már egy évvel idősebb, 1974-es, gyönyörű, piros utasterű egérszürke kombi képében jelent meg, melyet később teljes körűen restauráltam, és a mai napig gyűjteményem egyik kedves ékkövét képezi. Az ezt követő további három 2102-es már egyértelműen nem tervezett jövevényként érkezett, de mint utóbb kiderült, mindennek oka volt, van, sőt talán lesz is…
Veteránzsigulis berkekben egyre népszerűbb lett a volt szovjet balti tagállamokban történő keresgélés, hiszen uniós országként minden papírmunka, ügymenet relatív egyszerű, a jobb és bőségesebb kínálatról nem is beszélve.
Ilyen transzporttal érkezett az 1973-as év első feléből származó “vísnyije dvojka” is. Az autó alvázszáma, színe, utastere alapján már lehetett volna hazai átadás is, de egyértelmű volt, hogy ebben az állapotban és évjáratban már nem itthon kell őt keresni. Természetesen volt vele munka, de ami hatalmas szó, hogy a karosszéria javítást pár csekély apróságon kívül nem igényelt, fényezése részben eredeti és utastere makulátlan állapotban maradt fenn. Persze ehhez hozzájárult egyetlen tulajdonosa és a mindössze 127.000 kilométeres gondos használat. Külső szemlélő számára is akad pár intő jel, hogy a gépkocsi szovjet előélettel rendelkezik. Ezek közül a legszembetűnőbb a keskeny, ovállyukas 2101-es felni, melyet 1973 elején még a belpiacos autókon használtak, ellenben Magyarországra már a szélesebb, körlyukas 2103-as keréktárcsával érkeztek. Az utastérben nehéz nem észrevenni a tradicionális CCCP-volánvédőt, mely sokat látott demizsonokat megszégyenítő drótfonattal lett ellátva az atombiztos kopásállóság érdekében. Eleinte gondolkodtam ennek eltávolításán, de mivel feltehetőleg szinte új korában került fel, nem háborgattam a korhű népművészeti alkotást. Ide tartozik még a Videoton rádió szovjet elődje és az utastér kárpitozásának színével megegyező táska, mely szivargyújtóról üzemeltethető „Zsiguli” porszívót rejt, összes vicces tartozékával. A meggybordó karosszériák az esetek többségében mogyoróbarna utasteret kaptak, ennek kifejezetten örültem, mert piros és bordó túltengés mutatkozott ekkorra a háztartásban. A műszerfal is mutat évjáratának megfelelő különbözőséget, kifejezetten 1973-ban tért át a gyár tükörsima külső bevonatra a korábbi, érdes textúra helyett, természetesen ugyanúgy a jól ismert sűrűbordás mintázatban. Ennek hatalmas előnye tartóssága a jóval sérülékenyebb, repedezésre hajlamos előddel szemben. A kürtkarikás kormány, az álló gázpedál, a kerek visszapillantó tükör, az ablakmosófolyadék-zsák a hozzá tartozó kézi pumpával, a vékony szürke peremes belső visszapillantó mind-mind megszokott korai Zsiguli stílusjegyekként kezelhetők. 1973-ban már csak a Stars gyártmányú kombi hátsólámpák és rendszámvilágítás mutat némi Fiat örökséget, ezek az olasz világítóberendezések a 2101-nél 1971 közepétől lengyelre vagy szovjetre változtak. Elöl természetesen korosztályának megfelelően csehszlovák, PAL gyártmányú foncsorokkal szemléli az érdeklődőt.
A 2101-es erőforrást generálozni nem kellett, megegyezik a limuzinéval, a differenciálmű áttétele viszont jóval rövidebb a nagyobb terhelhetőség miatt, így a végsebesség 140 km/h-ról 135 km/h-ra csökkent. Természetesen ebben a kocsiban a hátsó ülést nem használtam megnövelt raktérré alakított, lehajtott állapotban, ez a megboldogult családi autóról nem mondható el.
Típustörténet
A VAZ 2102-est 1971-ben kezdték sorozatban készíteni, 1972 közepéig nevezhető kifejezetten korai szériának, ezek az autók még a nagyobb lökhárítóbabával, tűzfalon található alvázszámmal és adattáblával rendelkeztek. A belső műanyagburkolatok, takaróelemek még a Fiat 124 Familiare alkatrészei. 1973-tól 1975. év végéig cirill Zsiguli felirat a márkajelzés, majd 1977‑ig Lada, 1978-1986 között Lada 1200 combi néven fut. A belpiacos modellek egy része végig megtartotta a Zsiguli nevet, 1980-tól már a modernebb, műanyag hátsó emblémával. 1985-86-ban a 21011-es hűtődíszrácsát és orremblémáját viseli, lapos alsó villogóbúrával. Export változatként készült 1300-as és 1500-as motorral is, ezek a VAZ 21021 és 21023 típusjelzést kaptak. Mindezek jobbkormányos verziója is készült, a világ számos országába exportálták.
