Érden láttuk ezt a Pannónia-öszvért, amely egy különleges világra emlékeztet, amikor a talicska és a szekér (esetleg téesztraktor) között nem volt köztes áruszállító a falvakban.
Írta: Ocskay Zoltán Fotók: Papp Zoltán
Ama bizonyos langyosodó hatvanas, hetvenes években, amelyekre a megélők vérmérsékletük és pártállásuk szerint emlékeznek, a kisvállalkozások olyan kicsik voltak, hogy észre sem lehetett őket venni. Valójában persze pont ez volt a cél, az észrevehetetlenség, ami a mindent behálózó éberség miatt nem ment egyszerűen. Az áruszállítás állami feladat volt, emiatt aztán egy háromkerekű, pedálos tricikli magántulajdonban szinte vagyontárgynak számított. Motoros háromkerekű áruszállítót gyártott egy nyíregyházi szövetkezet (Szabolcs, Nyírség), de magánerő nem juthatott hozzá. Itt is említem a szabályerősítő kivételt, Szegeden egy fagylaltosnak volt Harley-Davidson (talán Duo Glide) motorkerékpárból alakított háromkerekűje, bár azt sem zárhatom ki, hogy egy Servi-Car szolgáltatta az alapot. (Ha valakinek van róla tudomása, fotója, érdekelne.) Amikor aztán enyhült a szigor és a szorítás, a forgalomból kikopott Csepel 125-ösök, Danuviák és Pannóniák átalakításával faluhelyen egyre többen készítettek-készíttettek maguknak áruszállítót. Ezek jó szolgálatot tettek a háztáji földek terményeinek behordásakor, lehetett velük búzát, árpát vinni a malomba, permetléhez való hordót a szőlőbe, malacot a vásárból. A használathoz vagy jó ismeretség kellett a körzeti megbízottal, vagy lassújármű-vizsga – utóbbi nem mindenhol volt egyszerűen megoldható.ű
A kialakítás azokban az időkben még könnyen ment, mert irodaország helyett ipari ország voltunk, a legkisebb községben is akadt, aki valamelyik környékbeli üzemben dolgozott, ahol lehetett fusizni, esetleg – a későbbiekben – géemkázni. De volt mindenhol kovács, lakatos, hegesztő, és jellemzően házilag tákolt, de működő, működtethető berendezések. Anyag is került, elnéző művezetők, rendészek mindig előfordultak.
Fűrész és hegesztőapparát kellett már csak, az esztergályos sógor megcsinálta danamidból a láncfeszítőt, C15-ösből a kisebb láncfogaskereket, a tüzépen vett deszkából alakult oldalfal és platóalap. Rugózásra nem volt szükség, amit a gumik lapultak, azzal kellett beérni. A sebesség a lovas kocsihoz mérhető maradt. Előfordultak aztán messzebbre merészkedők, szöghajtást és kardántengelyt szerkesztők, akik így a háború előtti Opel Olympiából maradt hátsó híddal és kerekekkel növelték a teherbírást meg a látványosságot.
Sok ilyen tévesen csettegőnek nevezett háromkerekű fennmaradt – az igazi csettegők stabilmotorból alakítva készültek, jellegzetes hangjuk adta a nevet – és már felfedezték őket a gyűjtők. E cikk írása idején is láttam egy hirdetést, amely aztán szinte napok alatt eltűnt, nyilván nem a tulajdonos gondolta meg magát. A legtöbb háromkerekű – meg kistraktor – Pannónia alapokon készült.
Görög Sándor egy Baja környéki tanyán találta ezt a haszonjárművé fejlesztett T1-est. Eredetileg kerti dísznek szánta, muskátlis ládákat akart tenni a rakterébe. Gondolta, igazít kicsit a külsőn, hogy mégse legyen annyira lepusztult, és amint oly sokszor megtörténik, nem sikerült megállni félúton. Ebbe a Pannóniába már nem tesz senki muskátlis ládát, sőt mást sem, marad kiállítási tárgy. Helyette Sándor vett egy másikat, kerti dísznek. Majd meglátjuk, az hogyan végzi.
