Egy békéscsabai kéményseprő 1949-ben vásárolta meg ezt a különleges festésű, arany csíkozású és zöld tankbetétes Csepel 125/49-es motorkerékpárt. A kezdeti kalandos évek után sokáig padláson pihenő lemezvillás ritkaság teljes körű restaurálását Soczó Attila végezte el 2005-ben Gyomaendrődön. A kismotor ma is első gazdája családjának a tulajdonában van.
A Jurek Aurél (későbbi műegyetemi professzor) vezetése alatt tervezett Csepel 125-ösök gyártása 1949-ben indult. A merevvázas, lemezvillás kivitelt (125/49 és 125/50) nagyon rövid ideig készítették, mivel 1951-től már megjelentek a modernebb, teleszkópos első villával, később a hátsó teleszkóppal szerelt változatok (Csepel 125/T), 1954-ben pedig a teljes 125-ös gyártósor átkerült Zuglóba, a Danuviához. Az egyhengeres, léghűtéses kétütemű 4 és fél lóerős teljesítményre volt képes, végsebessége 75-80 km/óra körül alakult. A negyvenes évek végén és az ötvenes években a magánautó-birtoklás szinte lehetetlen volt Magyarországon, a lakosság számára ezért leginkább ezek a kis Csepelek jelentették a motorizáció csúcsát. A csepptankos, szép vonalú, attraktív magyar kismotor a maga korában kifejezetten nagy presztízsű járműnek, nehezen elérhető luxuscikknek számított.
Az időszak közismerten nehéz viszonyai között Mézes János (1908–1992) békéscsabai kéményseprő nagy és régi álma válhatott valóra 1949. október 8-án. A megőrzött dokumentumoknak köszönhetően tudjuk, hogy ezen a napon fizetett be a Csepel Kerékpár, Varrógép és Motorkerékpár Értékesítő Nemzeti Vállalat békéscsabai fiókjában 4150 forintot – ahogyan a nyugtán állt – a „vásárolandó 125 cm³-es motorkerékpár vételáraként”. Ez akkoriban kisebb vagyonnak számított: a KSH adatai szerint 1 forint 60 fillér volt 1 kg kenyér, 11 forint 90 fillér 1 kg sertéshús, 11 forint 74 fillér ért 1 USA dollárt, miközben egy gyáripari munkás 585 forintos havi átlagbérrel rendelkezett. A motor ára így nagyjából 7-8 havi teljes fizetésnek felelt meg, vagyis hosszú ideig tartó, szorgalmas munkára volt szükség a megszerzéséhez.
A fotóinkon látható motorkerékpár nem csupán hétköznapi használati tárgy lett, hanem egy nemes hobbi, az amatőr méhészet segítője is. A tulajdonos a kéményseprő munkájához egy szintén csepeli kötődésű WM Csoda kerékpárt használt (ezt még a harmincas években, Zsámbékon vásárolta), a motorkerékpárját pedig igyekezett kímélni. A 125-ös Csepellel általában szabadidejében járt, a méhcsaládjait gondozta, s amikor nyáron eljött a vándoroltatás ideje, ezzel követte a teherautón szállított kaptárakat. A többi méhésszel beosztották egymás között a feladatokat: Mezőhegyes környékén kezdtek, onnan Debrecen melletti erdős részekre vonultak, a legszebb és legizgalmasabb túrák pedig az északi hegyvidék tájaira vezettek. Ivád, Istenmezeje, Nemti és Drégelypalánk tartoztak a kedvenc úti célok közé. Az alföldi rónaság után a hegyi utak igazi kihívást jelentettek a kisköbcentis motornak, de a lemezvillás Csepel sosem hagyta cserben gazdáját. Mátrai, börzsönyi, nógrádi erdei tisztásokon, sokszor mesekönyvszerűen idilli környezetben verték fel a katonai sátrat. Ezek a szép és kalandos nyarak János bácsi hosszú életének legszebb emlékei közé tartoztak. Bár igencsak nehéz idők voltak, egy kis benzingőz még a nyomasztó kommunista diktatúra legkeményebb éveiben is feledtetni tudta a külvilág igazságtalanságait. Az biztos, hogy amikor János bácsi felült a nyeregbe, lenyomta a berúgókart és elindult a Mátra kanyarjai felé, maga mögött hagyhatta a szürke hétköznapokat és tényleg szabadnak érezhette magát – végül is ez a motorozás igazi, örök csodája.
Aztán valamikor a hetvenes évek elején váratlanul és hirtelen örökre letette a 125‑ös Csepelt. Mezőhegyes mellett történt az eset: a mézpergető fel volt kötve a csomagtartóra, azonban egy szűk erdei ösvényen két fa között elhaladva a szerkezet beakadt, s magával rántotta a motorost, miközben a gép lendületből gurult tovább. Bár szerencsére nem történt nagyobb baj, a kellemetlen tapasztalat intő jel volt – János bácsi úgy gondolta, hogy inkább sértetlenül élvezné még azért egy ideig a jól megérdemelt nyugdíját, úgyhogy a Csepelt leállította a kamrában. Egyre ritkábban indította be, végül pedig egy csigás emelő segítségével a padlásra került a jármű. Viszonylag épségben vészelte át azt a több mint három évtizedet, amelyet a fenti homályban töltött: nem bontották szét, a motorját nem építették be egy kerti csettegőbe, a kerekei nem kerültek át valamilyen kiskocsiba, tehát nem az lett a sorsa, mint oly sok magyar motorkerékpárnak.
2005-ben, Mézes János halála után 13 évvel a veje, Barna Ferenc fedezte fel újra a lemezvillást, és úgy döntött, hogy megmenti az enyészettől. Lehozta a padlásról, majd elvitte Gyomaendrődre, Soczó Attilához (a híres helyi motormúzeum alapítójának fiához), aki magas színvonalon restaurálta a gépet. Minden lépést dokumentáltak, 230.000 forintba került a valóban alapos, teljes körű és igényes felújítás. Ennek is már több mint húsz éve. Időközben úgy alakult az élet, hogy János bácsinak unokái és dédunokái mellett már ükunokája is született, így jó esély van arra, hogy ez a különleges hagyaték, a család legelső motorizált járműve még sokáig generációról generációra szálló, nagy becsben tartott kincs maradhat.
Csűri Gábor
