Azt suttogták, valahol a kertvárosban épül az újabb négyhengeres Pannónia. Persze, persze, láttunk és halottunk már ilyet — de amint megkaptam a képeket, tudtam, ez valami nagyon más, valami olyan, amiért oda kell menni, be kell kopogni és könyörögni az indításért. Éreztem, ebből a gépből egyszer legenda lesz, amiről még az is regél majd, aki sosem látta. Úgyhogy felkerekedtem, és elindultam Budapest külvárosa felé, hogy az elsők között ismerjem meg, ami később hivatkozási alap lesz a kétütemű mennyországban és a pannóniás pokol olajszagú bugyraiban is.

Írta és fotók: Zirig Árpád

Az utca csendes, békés családok kerékpároznak. Kiss Bus Gyula a kapuban vár, keze a nagy fekete kutya nyakán, ami erős bizalmatlansággal méreget. „Majd jól megszaglászik, aztán békén hagy.” – mondja a gazda, de a fogak csak egyre csattognak, az ugatás sem halkul – érzem, nem lennék biztonságban, ha csak úgy megpróbáltam volna beosonni. 

Követem Gyulát, akit sok hazai pannóniás ismer: kék sornégyes ötszázasa is híres, számos versenyen és találkozón megénekeltette már kipufogóit. A műhely ajtaja tárva: magyar, japán és osztrák gépek egymás mellett, veteránok és használós terepmotorok egymás társaságában. Béke van. A szűk helyről látható gyakorlattal tolja elő a Pannóniát. „Domino 4 a neve, ezt még Varga Zsolt adta neki évtizedekkel ezelőtt.” – mondja, miközben én megpróbálom felfogni, amit magam előtt látok. Négy kipufogó, négy henger, de nem a megszokott soros formában. Két-két dugattyú dolgozik egymás fölött, mindkettő a saját főtengelyét hajtva, mielőtt a kuplungon keresztül a váltóhoz csatlakoznának.

A hatvanas évek második felének versenytechnikája ez, pedig nem egy régi aszfaltcsík mellett, egy olajtól és benzintől illatos bokszban állok, hanem az édes terméssel csalogató fügefa alatt egy fővárosi családi ház kertjében. „Annak idején csináltam egy sornégyes P20-at – blokkja az egyik ismerősöm segédletével készült, az ő ötlete alapján.” – kezdett bele a sztoriba Gyula, miközben én a fényképezőgéppel köröztem a motor részleteit mazsolázva.

„Abban az időben nagyon sokat jártam Zsolthoz, aki Pesthidegkúton lakott. Egy alkalommal, ha jól emlékszem, 1982 körül megláttam valami izgalmasat a műhelyasztalán. Felismertem, hogy valamiféle Pannónia-alapú kezdemény, de nagyon furcsa volt, szokatlan hengerelrendezéssel. Meg is kérdeztem tőle, hogy te, Zsolti, mi lesz ez? Akkor mesélte el, mibe fogott bele – csak egy kezdemény volt, egy ötlet, de a nevet már kitalálta hozzá. Aki ismerte őt, tudta: nagyon sok projektje fut párhuzamosan, remek tuningmotorokat építgetett, de az ötletei volt, hogy megmaradtak félkészen. A Domino 4 is így járt.” – foglalta össze Gyula, és én kifejezetten zavarban voltam, mert szívem szerint már most egy indításért kuncsorogtam volna, de a szakmai felettes énem azt diktálta, előbb tudjak meg minél többet a szokatlan négyhengeres kétüteműről.

„Csak egy karter volt a váltóval összefaragva, semmi nem volt benne. Zsolt később sem folytatta rajta a munkát, és mindenki részéről el is felejtődött, mígnem 2023-ban a Polgárdi börzén előkerült a blokkmaradvány. Én nem voltam ott személyesen, de hallottam, hogy sokan forgatták, nézegették, hogy mi volt ez, vagy mi lehetett volna belőle. Egyesek hozzáfűzték a maguk kommentjét, jellemzően negatív hangvételűeket. Egy barátom megosztotta velem a képeket – rögtön fölismertem, hogy ez bizony az a Domino 4, amit egykor Pesthidegkúton láttam.” – kész szerencse, hogy ismerték az árust, felvehették vele a kapcsolatot, hogy a maradvány kaphasson még egy esélyt.

„Egy darabig nézegettem, csináltam neki egy kis padot, majd kis asztalt, amit lehetett tologatni. Az volt a cél, hogy majd azon beindítjuk egyszer, a távoli jövőben. Gondoltam, összerakosgatjuk lassan – nem volt hozzá semmi. Szépen gyűltek viszont az alkatrészek: volt, amit barátoktól kaptam, volt, amit vásároltam. Ahogy kezdett összeállni, azért kiderült, sok mindent ki kell még találni rajta. Nem voltak karburátorok, kérdés volt a hajtás is.” – Kiss Bus Gyula nem sietett, de fokozatosan mindig szerzett hozzá valamit, csinálgatta, elvitte a Domino 4 elemeit esztergályoshoz, marós kollégákhoz.

„Ahogy elkezdett összeállni, egyre jobban izgatott. Úgy gondoltam, ha már beindítanám, kapjon vázat és futóművet is, akkor legalább el tudom tolni ide-oda, ha éppen útban van.” – akadt a házban egy öreg P20 váz, így nem volt kérdés, mibe kerül a négyhengeres. „Egyre pofásodott, egyre jobban izgatott, és ez magával hozta, hogy nagyobb lépésekben is haladtam. Persze azt érdemes hozzátenni, hogy csak akkor dolgoztam rajta, amikor jólesett: volt, hogy fél évig rá sem néztem, csak állt a sarokban, majd valami eszembe jutott, és akkor megcsináltam. Tudod, milyen ez: akkor elkap az inspiráció, akkor lehet igazán haladni.” – vázolta az építő, akitől megtudtuk, hogy a nem gyári kialakítás ellenére tulajdonképpen az egész blokk Pannónia.

A forgattyúsház egyedi, de gyári elemekből hegesztették össze. A váltó, a hengerek, a hajtókarok és a dugók is hazai gyártmányok. „Dugattyúból egyszerű utángyártott van benne, nem akartam elsőre nagyon szuper cuccokat venni, gondoltam, előbb csak induljon, halljam a hangját, lássam, hogy működik-e.” – mesélte Gyula, őszinte szeretettel nézve a kék gépre.

A karburátor viszont nem magyar: kínai gyártású, 24-es torokátmérőjű Keihin-klón. „Elég olcsó volt és tökéletesen működik. A fejlesztés egy későbbi szakaszában feltehetőleg lecserélem harmincasra, de ha oda eljutok, akkor a szívórészbe kell egy kis terelőt rakni, hogy a felső hengersor is egyformán kapja a levegő-üzemanyag keveréket. Most egy kicsit több jut az aljába, ha nézed a dobok végén a füstöt, neked is feltűnik majd.”

Szemem megáll az oldaldeklin. Látszik, hogy Pannónia az alapja, de ennek ellenére egyedi: „Na, az macerás meló volt, öt darabból állt össze.” – mondja Gyula. Jó pár trükkre volt szükség, hiszen hely alig és a gyári megoldások nem okvetlenül alkalmasak a négyhengereshez. „Rendesen farigcsálni kellett, hogy passzoljon. A váltó és a forgattyúsház összeépítésénél is nagyon szűkös a hely, különösen a kuplungnál. Most ott tartok, hogy még kicsit szivárog itt-ott az olaj, de tényleg minimálisan. Azt majd letömítem. Van még némi rezgés is, de azt is ki fogom küszöbölni.”

A váz nagyjából eredeti állapotában maradt, csak annyit kellett rajta módosítani, hogy a hátsó felfogatás kicsit előrébb került. „Az első szekciónál is a motor rögzítési pontja változott. A P20-as váz elég széles ugyan, de a hengereken dolgozni kellett, hogy beférjenek a csövek közé. A hűtés így persze nem a legideálisabb, de majd megoldom: most egy kis ventilátor van rajta, de lehet átalakítom úgy, hogy kettő dolgozzon. Majd kitalálom – most annak is örülök, hogy beindul.” – mosolygott Kiss Bus Gyula, majd a hideg motort a legnagyobb ámulatomra első rúgásra beröffentette.

Az a hang, úristen. Tudom, fölösleges szóban áradoznom arról, milyen dögösen hörtyög gázra a négyhengeres kétütemű, mert sem a járás ritmusát, sem a tulajdonos által hegesztett ultraszexi rozsdamentes kipufogórendszer hangját nem tudom visszaadni – még, jó, hogy készítettem egy kis videót, amit feltöltöttünk a Veterán Autó és Motor facebookjára.

„A ház körül meg az utcában már motoroztam vele egy kicsit. Nem mondom, hogy tökéletes, de több mint ígéretes a járása. Persze munka még lesz bőven: a váltó gyárilag hat csavarral van felfogatva, ám nekem csak négy van, mert egyszerűen nem maradt hely. Még foglalkoztat a kérdés, hogy tudom-e erősíteni valahol. Most egy darab brezon tájolja a váltót, de eredetileg kettő volt, szóval ott is akad feladat – nem mindegy, a rezgés mennyire fogja kimozgatni. Ha nagyon, akkor ki kell találnom valami jobb megoldást. A hajtás két fogaskereke sem új darab, mérhető a kopásuk, így majd vadászok oda jobb állapotúakat. A mostani kuplung ráadásul lekönnyített, a fogaskerék is el van vékonyítva, szóval az sem ideális, igaz, most ezzel is működik.” – tudtuk meg a mestertől.

Az 500 köbcentis gép első villája és fékje MZ-ről származik, míg a 17-es kerekek egy supermoto alatt dolgoztak korábban. A hátsó lengővilla alsó erősítést kapott. A sportos külső egyik kulcsa a lemez ülésidom – nem showmotornak épül, a láthatóan egyedi alkatrész jól hozza a veterán versenyhangulatot.

Gyula büszkén adja a gázt, varázslatos, ahogy a Pannónia felkapja a fordulatot. A kutya nem törődik a harcias hanghatásokkal, csak áll a zöldséges ágyás mellett és a nadrágom szárán meg a lábikrámon tartja a szemét – érzem, ezt a gépet nem tudom csak úgy elcsenni egy körre, pedig mozgatja a fantáziámat. Ha elkészül, muszáj lesz szervezni egy tesztnapot, hogy kiderüljön, vajon melyik lép nagyobbat, a négyzetes vagy a soros négyhengeres ötszázas?